Volt egyszer egy király s egy királyné. Hiába volt a sok ország, a tenger kincs, nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Lefektükben, felkeltükben mind azért imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta kérésüket s megáldotta egy szép leánygyermekkel, de olyan széppel, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

Na lett egyszerre öröm a királyi palotában. Nagy vendégséget csaptak, arra meghívták az egész atyafiságot, minden jó emberüket s ezenkivűl a bűbájos asszonyokat is, hogy mindenik valami jóval, széppel megajándékozza a kicsi királykisasszonyt.

Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban, de hogy, hogy nem, egyről megfeledkeztek, csak tizenkettőt hívtak meg. Hát volt nagy dinom-dánom, ettek, ittak, vigan voltak s a nagy dinom-dánom után a bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek is mindenik megajándékozta valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot, harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant nagy mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni.

- Nem hívtatok meg engem, úgy-e! Hát meg is átkozom a királykisasszonyt, hogy mikor tizenötesztendős lesz, szúrja meg a kezét egy orsó s haljon meg szörnyű halálnak halálával.

Többet nem mondott, de ez éppen elég volt, s nagy széllel-lobbal elszaladt. Hej, lett erre szörnyű ijedség! Akkor a bölcsőhöz lépett a tizenkettedik bűbájos asszony s azt mondta:

- Ne búsuljon, felséges királyom s felséges királyném. Ha nem is tudom feloldani az átok alól a királykisasszonyt egészen, legalább enyhítem ezzel: nem hal meg a királykisasszony, csak aludni fog száz esztendeig.

Hát hiszen ez is jobb volt a semminél, de ettől a perctől fogva senki lélek nem látta mosolyogni a királyt s a királynét. Mind azon törték a fejüket, hogy s mint tudnák megelőzni a nagy szerencsétlenséget.

- Égessék el, ami orsó van az országomban, parancsolta a király - s csakugyan ami orsót találtak, mind elégették. Bezzeg jó dolguk lett a rest asszonyoknak s leányoknak, nem kellett fonni többet!

A királykisasszony pedig nőtt, növekedett, olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag s olyan kedves, olyan jó, hogy minden lélek szerette. Már kezdettek is megnyugodni, hogy nem teljesedik be az átok s mikor éppen a királykisasszony tizenötesztendős lett, a király is, a királyné is úgy megfeledkeztek a dologról, hogy az nap elmentek hazulról, magára hagyták a királykisasszonyt. Ahogy magára maradt, bejárta az egész palotát, mindent jól megnézett s végezetűl egy vén toronyhoz ért. Vajjon mi lehet a toronyban? Fölment a lépcsőn, a torony ajtajában volt egy rozsdás kulcs, fordított egyet s mindjárt fölpattant az ajtó. Hát Uram, Isten, ki volt a szobácskában! Egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a térdét verte, ott űlt egy kis széken s nagy serényen font, pergette az orsót.

Köszönt a királykisasszony:

- Adjon Isten jónapot, nénémasszony. Mit csinál itt kigyelmed?

- Fonok, lelkem, fonok, felelt a vénasszony.

- Hát az mi, ami olyan vígan fireg-forog?

- Orsó, lelkem, orsó.

- Jaj de szeretnék fonni! Adja ide, hadd próbálom meg.

Odaadta a vén asszony az orsót, hogyne adta volna, mikor ő a tizenharmadik bűbájos banya volt. Ahogy a királykisasszony elkezdette pergetni az orsót, a hegye megszurta az ujját, s abban a pillanatban le is esett az ágyra s olyan mélyen elaludott, mintha csak álomitallal elaltatták volna. De nemcsak a királykisasszony aludt el: elnyomta az álom a királyt, a királynét, az egész udvari népet. Elaludtak a lovak az istállóban, a kutyák az udvaron, galambok a ház fedelén, a legyek a falon, az ám! elaludott a tűz is a tűzhelyen, nem sistergett a pecsenye a lábasban, s elaludt a szakács is, éppen abban a pillanatban, amint megragadta a haját a kis kuktának, merthogy elégetett valamit. Még a szél is elállott s a fákon egy levél sem mozdult!

No ez így meg volt, mi lesz most? Egyszerre csak a palota mellett egy kis csipkerózsa bújt ki a földből, ez a csipkerózsa nőtt, növekedett, terűlt, lassankint egészen elborította a királyi palota falát, födelét, minden ajtaját, ablakát, még a zászlót is a palota födelén. E közben híre ment hetedhétország ellen, hogy a csipkerózsás palotában alszik egy szépséges szép királykisasszony, akinek Csipkerózsika a neve s kihez hasonlatos szép leány nincs kerek e világon. Nosza, megindultak a világ minden részin a királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, nagysüvegű tótok: mind eljöttek, hogy ha be tudnának menni a palotába s láthatnák Csipkerózsikát. De hiszen ha jöttek, meg is járták. A csipkerózsán nem tudtak átvergelődni, de sőt megfogta csipkerózsa ága-boga, tövise, ott ragadtak s ott kellett elpusztulniok szomorú halállal.

Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, minden esztendőben elpusztult egy sereg vitéz, de egy sem láthatta meg Csipkerózsát. Hanem mikor letelt a száz esztendő, éppen akkor próbált szerencsét egy királyfi, ez előtt szétváltak a csipkerózsa ágai, végigment a palotán, aztán fel a vén toronyba s im, ott feküdt az ágyon Csipkerózsika. Jaj de szép volt, Istenem! Csak nézte, nézte a királyfi, a szemét nem tudta levenni róla, aztán föléje hajolt s megcsókolta a homlokát. Halljatok csudát! Abban a pillanatban felnyilt Csipkerózsika szeme, mosolygott a szája, felűlt az ágyban, s kérdezte kedvesen: ki vagy te, mi vagy te, ki engem felébresztél?

- A napkeleti királyfi vagyok, mondotta a királyfi, eljöttem, hogy felébresszelek.

Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból, egymást átkarolták s úgy sétáltak be a palotába. S amint mentek, sorban felébredt a király, a királyné, az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a legyek; felébredett a szakács is s jól pofonteremtette a kis kuktát, merthogy elégette a pecsenyét. És megmozdult a szél is, fújt, fújdogált s megmozdultak erre a falevelek is.

Bezzeg, hogy minden lélek jól kialudta magát, nem is vártak más napig, még az nap megtartották a lakodalmat, napkeleti királyfi s Csipkerózsa lakodalmát. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, aztán hazaszaladtam.

Itt a vége, fuss el véle!